Különböző variációkban és szövegekkel tér vissza újból meg újból a darab zenei alaptémájának választott dallam - többek között ezzel indul maga a báli jelenet is. De ne szaladjunk előre! Ugyanis az első felvonásban még egy erdélyi falusi fogadó életébe pillanthatunk be, melynek zsidó tulajdonosai féltékenyen őrzik egy szem lányuk erkölcseit és érintetlenségét. Amikor megjelenik a kissé ütődött Abronsius professzor és ifjú tanítványa, a zenés színpadi dramaturgia elkerülhetetlen lépése, hogy a két fiatal összetalálkozik - ráadásul a szobáikból nyíló közös fürdőszobában - és már meg is van a szerelmi szál. Csakhogy a vámpírok legvámpírabbika, Kroloch gróf is szemet vetett a fiatal Sarah bájaira. Sarah pedig ellenállhatatlan vonzerőt érez, hogy elfogadja a hátborzongató meghívást a vámpírok báljára.
Nagyjából ennyi történik az első részben, illetve még néhány, véres nyakszivornya - de ezt igazán nem lenne illendő mind elárulni. Az előadás igazából a második részben indul be, amikor már Kroloch baljós kastélyában vagyunk: minden főszereplő ott bolyong a falak között, és a közönséggel együtt a nagy eseményre, a bálra készül. Amikor pedig megkezdődik a mulatság, olyan profi minden, hogy az ember el sem hinné, hogy magyarországi előadást néz. Kentaur díszlete és jelmezei már önmagukban a Broadwayt idézik, és mindazt a látványosságot szolgáltatják, amit a műfajtól joggal elvárhatunk. Ehhez jönnek Dennis Callahan koreográfiái, s meglepetten kell beismernünk: azért az mégsem úgy van, hogy magyar tánckar nem tud egyszerre lábat lendíteni, s egyazon ritmusban végrehajtani egy figurát. Itt a kitűnő példa, hogy meg lehet ezt csinálni, csak el kell felejteni a "jó lesz az úgy is" álláspontot. A színészek-énekesek tehetséggel végzik dolgukat, s csupán azért nem lenne szép dolog bárkit kiemelni, mert a számtalan szereposztás következtében szinte lehetetlenség, hogy kétszer ugyanazt a gárdát láthassuk. Hatalmas vállalkozás en suite musicalelőadást létrehozni Budapesten - adja isten, hogy siker koronázza.